It's Too Late!

Talpam alatt fájdalmasan roppant a hó. Torkomat marta, tüdőmet pedig égette a hideg levegő. Zihálva futottam Szöul utcáin. Ezekben az esti órákban, ilyen hidegben kevés olyan elvetemült akadt rajtam kívül, aki kint tartózkodott. Nem foglalkozva a kevéske ember furcsálló pillantásaival - mert egy szál rövid ujjú volt rajtam felül - szeltem az utcákat megállás nélkül. De még így is tudtam, hogy el fogok késni. Olyan elszántan, mégis keserűen csengett a hangja a telefonban. Tisztában voltam vele, hogy ha most nem érek oda időben, akkor habozás nélkül megteszi.

De minden igyekezetem ellenére túl késő volt már, mire odaértem. Apró, törékeny testét a nappali padlóján találtam. Alatta friss vértócsa, mellette egy fekete revolver és egy levél. Csupán egy papír volt, bennem mégis reményt keltett. Egy hónapja, hogy az első évfordulónkat ünnepeltük, s nekem még ennyi idő alatt sem sikerült rájönni, hogy miért. Miért volt depressziós, miért akart öngyilkos lenni, és miért bántotta magát úgy, ahogy csak tudta?

A kacskaringós, fekete betűket olvasva egyre jobban ki akart törni belőlem a sírás. Remegett a keze, amikor írta. Látszik a betűkön. Félt. S mégis megtette. Az összes szép emlékünket felidézte, de a gondjairól egy szót sem írt. Próbáltam olvasni a sorok között, de reménytelen volt. Csalódottan ejtettem ki a papírt a kezemből, ami mellette landolt a vérben. Útközben megfordult, és csak ekkor vettem észre, hogy a hátuljára is írva van. Az elcsípett szavakból arra következtettem, hogy ez a válasz a kérdéseimre. Utána kaptam, de már túl késő volt. A karmazsinvörös folyadék beitta magát a fehér anyagba. Az utolsó mondatot még el tudtam olvasni: “Találkozunk majd a túlvilágon!”

S én eleget tettem a kérésének.

A fekete pisztoly után nyúltam és egy utolsó könnycseppet hullajtottam.

I'll Be There For You - Prológus

- Ne, ne, ne! - Könyörögtem elcsukló hangon, de a három férfi csak nem tágított mellőlem. A legmagasabb egy elmebeteg vigyor kíséretében rántott fel a hideg, nyirkos betonról, hogy aztán a falhoz vágjon. Erőtlenül csuklottam volna össze, de izmos kezei megtartottak. Pontosabban talpra parancsoltak. Jól tudtam, ha össze merek esni, akkor felcibál, persze csak miután belém rúg egy jó nagyot. A mellette lévő, két sötét alak csak nagyokat röhögve bámultak minket. Nem értek hozzám, nem szóltak hozzám, mégis bántottak azzal, hogy itt vannak, látják a szenvedésem, de nem segítenek. De hát miért is segítettek volna? Tisztában voltam vele, hogy az engem szorongató karok tulajdonosának a csatlósai. De miért? Mi vezet három férfit, pontosabban srácot, mert ha jobban megnézem, eléggé fiatalkák, ahhoz, hogy ilyen elvetemült és mocskos dolgokat tegyenek?

És én naiv azt hittem, ennyivel megúszom. Ez még nem is lett volna annyira nagy dolog, hisz’ utcagyerekként megszoktam, hogy néhanapján keményebb fiúcskák is ellátják a bajom.

Mégsem mondanám azt, hogy annyira az utca nevelt, hiszen van fedél a fejem fölött, családom is van, szerető anya és apa, akik minden erejükkel azon vannak, hogy iskolába járassanak, amit én ki is használok, és igyekszem jól tanulni. Persze nem minden sikerül az embernek, amit eltervez, ha vannak hátráltató tényezők. Például az, hogy tizenhét éves fiú létemre mindössze negyvenöt kiló vagyok. Ha rám néz az ember, egy meggyötört, csont és bőr gyereket lát, aki alig áll a lábán, de mégis mosolyog. Mosolygok, mert tudom, hogy lehetnék ennél rosszabb helyzetben is, de mégsem vagyok. És hogy miért vagyok csont és bőr, mindössze negyvenöt kiló? Egyszerű.

Szegény családba születtem egyedüli gyermekként, aztán a sors megajándékozta édes szüleimet egy lány ikerpárral, kicsivel később pedig egy gyönyörű csöppséggel, aki a férfiak létszámát gyarapítja szegényes háztartásunkban. És hogy ez miért indok? Sajnos a szüleim elvesztették az állásukat, mert a cég, ahol dolgoztak, eladósodott az egyik napról a másikra, mi pedig lassan elszegényedtünk, mivel édesanyám a három kisgyerek mellett nem tudott eljárni dolgozni. Én megpróbáltam délutáni órákkal némi pénzt keresni, és ez ment is egy ideig, de a végén a szervezetem feladta. Nem bírta a napi két óra alvást és a huszonkét órányi folyamatos hajtást az iskolában és a munkahelyemen. Nem vagyok büszke az állásomra, egy kocsmában voltam kisegítő. Ha a csinos lányokba valaki belekötött, akkor általában én rohantam segíteni, de annak is csak egy kék folt lett a vége a szemem alatt. Emellett pedig rohangálhattam a részeg emberek hányását feltakarítani, vagy pedig a következő adag szeszes italt a jól fizető vendégek kezébe nyomni. Az egyik munkahelyi verésem után kerültem kórházba, mert ájulásig ütött két összeverekedett férfi, akik közé megpróbáltam beállni, hogy ne kapják szét egymást. Azóta pedig édesapám folyamatosan keresi az állást, de nem egyszerű munkát találni egy olyan elszegényedett családfőnek, mint ő. Hiszen nemrég még egy nagy vállalat igazgatóhelyettese volt, és ez a hirtelen nincstelenség megártott a hírnevének. De hát mit tehet az ember? Keres és keres, amíg nem talál. Aztán pedig vagy megelégszik azzal, amit talált, vagy tűr és közben tovább keres, hogy jobbat találjon. A jelenlegi helyzetünkben édesapám még egy autómosóban is szívesen elhelyezkedne, hogy egy kicsivel több pénz jusson a házhoz, mint a nagymamánk nyugdíja, hiszen az se valami sok, épphogy kijövünk belőle egy hónapban. Na de ez még mindig nem magyarázat a soványságomra. Mivel nincs olyan sok pénzük, és ott a három kicsi, akik még a kettőt se töltötték, elég sok pénz elmegy rájuk, és ami kajára jut, nem mindig elég. Így van, hogy én inkább napokig nem eszek, csak hogy szüleim és testvéreim jóllakjanak. De ők erről mit sem tudnak, nem figyelik meg annyira az étel fogyását, hogy feltűnjön, az én részem néha nem hiányzik.

Tehát emiatt vagyok ilyen kis vékonyka, könnyen sebezhető és elesett. Ezért van az, hogy aki csak tud, az bánt, kárt tesz bennem, és ha már alapból a földön vagyok, akkor még jól belém is rúg.

De vajon ez megváltozhat valaha?

Cosy Café - VHope

Reggel még hét ágra sütött a nap, ezért tökéletesnek találta Kim Taehyung és Jung Hoseok a délutáni sétát a parkban. Imádtak ősszel ott sétálni, mert gyönyörűek voltak a sárga, bordó és barna színben pompázó levélkavalkádok, amiket néha felkapott a szél, és lágyan megtáncoltatta őket. A kacsaúsztató tó mellett volt a törzshelyük, egy sötétbarna padon szoktak ücsörögni, miközben mindenféléről beszélgetnek. Erre a napra is így tervezték, éppen a városon át igyekeztek a parkhoz, amikor elsötétült az ég, és hatalmas dörrenés jelezte a nem látott villámot. A körülöttük sürgő emberek megszaporázták lépteiket, volt, aki elővette az esernyőjét is. Ők nem hoztak magukkal, mert bíztak benne, hogy szép idő lesz. Aztán megbánták ezt a tettüket, mikor egyre több és több hideg csepp hullott rájuk az égből, miközben Taehyung a kacsáknak dobálta a kenyérmorzsát. Egyre jobban rákezdett az eső, és amikor már úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna, Hoseok elérkezettnek látta az indulást. Kézen fogva rohantak a park kihalt kőútjain, míg el nem érték a nagy vaskapuját, és kilépve rajta, a legközelebbi kávézót kezdték keresni tekintetükkel. Amint megpillantották, átszaladtak pár kereszteződésnél felfestett zebrán és a kirakat előtt lefékezve, légzésüket rendezve léptek be a helyiségbe. Igazán otthonos volt, barátságos és meleg színekkel, vidám dolgozókkal és az asztaloknál üldögélő, boldog párokkal. Nemhiába hívták ‘Cosy Café'-nak. Helyet foglaltak egy asztalnál és rendeltek két forrócsokit, egyet habbal, egyet meg hab nélkül. Taehyung imádta habbal inni, de Hoseokot mindig zavarta, hogy maszatos lesz a szája tőle. Hamar meghozták a rendelésüket, és a parkban félbeszakított beszélgetésüket folytatták, meleg italukat szürcsölgetve. Taehyung éppen valami komoly dolgot ecsetelt, amikor párja halkan felkuncogott. Ez pedig zavarta, mert a téma kicsit sem volt vicces. Kérdő szemekkel pillantott a másikra, magyarázatot várva. Az pedig csak közelebb hajolt és hüvelykujjával letörölte kedvese felső ajkát.

- Habos lett a szád, ne haragudj - aranyosan elmosolyodott és visszaült helyére, várva, hogy Taehyung tovább folytassa. De nem folytatta, hanem felállt és áthajolt az asztal felett. Szavai szinte súroltál Hoseok ajkait.

- A tiéd is habos - huncutul elmosolyodott, mire társa éppen tiltakozni próbált, hiszen ő nem is kért habot a forró italához. S ekkor döbbent rá, hogy az elé hajoló fiú mit is akar tenni. Elszégyellte magát, hogy ennyi ember előtt képes lenne rá, de tudta, hogy kettejük közül csak őt bántják a rosszindulatú megjegyzések, barátját nem.

Így hát mosolyogva várta, hogy Taehyung ajkai az övéire nyomódjanak, és lehunyta pilláit, amikor végignyalt az alsó ajkán. Amikor elhúzódott tőle a fiú, Hoseok csak ennyit suttogott:

- A forrócsoki íze finomabb az ajkaid ízével keveredve.

Last Dance - SeKai

Jongin szemszöge

El sem tudtam volna képzelni, hogy valaha is ilyen boldogan fogok élni. Sikeresen elvégeztem az egyetemet és egy jól kereső állás mellett volt egy párom is, akiért mindenemet odaadtam volna. Sosem voltak egymás előtt titkaink - vagyis csak én hittem így -, hűséges volt hozzám és én is hozzá. Ő volt Oh Sehun, életem szerelme, az egyetlen, akiért a szívem mindennap dobogott. 

Különleges kapcsolat volt a miénk. Ez nem egyszerű szerelem volt, ez annál sokkal többet jelentett kettőnknek. Volt köztünk valami különleges már a legeleje óta. És igaz, csak fél éve ismertem, de úgy éreztem, hogy sokkal több mindent tudok róla, mint magamról. És ez fordítva is igaz volt. Minden apró mozdulatomat, napi rutinomat és megszokásomat ismerte. És én is az övét.

Ám a tökéletes kapcsolatunk rejtett egy furcsa dolgot is. Mi sosem csókolóztunk. Mi érzéki táncot jártunk nyelveinkkel és ajkainkkal. Amikor azt szerettem volna, hogy megcsókoljon, vagy ő, hogy én csókoljam meg, mindig csak ennyit mondtunk: Táncoljunk egyet. 

Ez volt a mi kis titkunk, az a dolog, ami szorosabbra fűzte a kettőnk között lévő köteléket.

De én mindvégig éreztem, hogy valami nincs rendben. Kérésére próbáltam nem nagy feneket keríteni a rosszulléteinek és az ájulásainak. Mindig azt akarta nekem bemesélni, hogy ő igenis jól van, és egyáltalán nincsen semmi problémája. És én hittem neki, mert erre kért és a szava mindennél szentebb volt számomra. Hülye fejjel hittem neki, mikor tudtam, hogy valami nem oké. 

És jól tudtam, jó volt a megérzésem. 

Tisztán emlékszem a pár nappal ezelőtt történtekre. A munkahelyemen voltam éppen, amikor megcsörrent a telefonom és az ő neve volt a kijelzőn. Mindent félredobva vettem fel, mert ő mindennél fontosabb volt nekem. Időm sem volt felfogni a dolgokat, már le is tette. Csapot-papot otthagyva indultam el a címre, amit lediktált.

Bárcsak ne mentem volna oda, mert sokkolt a látvány. Egy kórteremben feküdt, mindenféle cső lógott ki belőle. Egy a száján, kettő a karján és a többi... Idegesen ültem le mellé, magyarázatot várva, de sajnos nem kaphattam meg rögtön. Volt egy pár hátráltató tényező, de megnyugtattak, hogy amint jobban lesz, beszélhet majd velem. Persze, amint jobban lesz...

Nem is tudom, hány nap telt el, amíg ő békésen szundított, én pedig idegesen téptem a hajam és agyaltam, hogy mi történhetett. Aztán eljött az is, hogy bevalljon nekem mindent. Édes, mindig vidám hangja helyett most olyan szomorú dallam ütötte meg a fülem, hogy belefájdult. Dalolni kezdett, mint a kismadár egy szomorú, őszi napon. 

Csak némán ültem és hallgattam, aztán teljesen elfelejtve, hogy ő itt van, feldolgoztam a történteket. Szóval azért hívott be pár nappal ezelőtt, mert súlyosbodott az állapota. Az állapota, amiről tudtam, hogy nincs rendben, de ő titkolta előlem. Átlátszó hazugságokkal etetett, én meg hittem neki, hogy boldog legyen. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy sosem tudok neki megbocsátani.

De aztán megütött a felismerés. Eljutott a tudatomig, hogy én éppen azért ültem ott, mert haldoklik. Nem szóltam semmit, csak lehunytam a szemem és mélyet sóhajtottam, hogy visszatartsam az előtörni kívánkozó, sós cseppeket. Újra helyet foglaltam az ágy mellett lévő széken, s tettem az egyetlen dolgot, amit most tehettem. Éberen figyeltem minden mozdulatát, mígnem...

~

Idegesen kapkodom össze-vissza a fejem, nővérkéért kiáltozva. Én marha, eszembe se jut, hogy nem fognak meghallani. Rohanok, hogy megnyomjam az ágya mellett lévő, nővérhívó gombot, de ő erőtlenül a csuklómra markol és magához húz, miközben motyog valamit.

- Táncoljunk még egy utolsót... Kérlek - suttogja elfúló hangon, és ködös tekintetét enyémbe mélyeszti. Kérésének eleget téve hajolok kicserepesedett ajkaira, hogy egy mézédes, lassú keringőbe hívjam. Eközben minduntalan a mellettünk lévő gomb után kutatok vaktában a kezemmel, de semmi. Nem találom, és ez aggaszt, de ő nem ereszt. 

Erőtelenül mozdítja párnáit, de néha-néha rákap alsó ajkamra, én pedig próbálom csitítani. Tudom jól, hogy mire célzott az utolsó táncunkkal, én pedig tökéletesnek akarom tudni. 

Az ránt vissza a jelenbe, hogy már nem érzem mozogni ajkait. Könnyes szemmel pillantok le csukott szemhéjaira. Még egy utolsót szusszan, majd örökre itt hagy, ezernyi kérdéssel.

Tétován állok mellette, még mindig érzem bizseregni a csókjának nyomát. Sápadt arcára simítva húzom végig hüvelykujjam ajkain, némán elbúcsúzva tőle. Erőt véve magamon indulok el az ajtó felé, hogy szóljak egy nővérkének a szomorú hírről. Még utoljára visszapillantok, hogy elsuttogjak valamit.

- Ez volt a mi utolsó táncunk...

A fici másik változatát megtalálhatjátok ezen a linken, amit a barátnőm írt:
http://sinorikiri.blogspot.hu/2017/01/sekai-last-dance.html

It's Just An Illusion - FanXing

Érezhető volt a feszültség a levegőben, de olyan szinten, hogy vágni is lehetett volna.

Egyre idegesebben járkáltam fel s alá, várva, hogy végre hazaérjen. Már három órája itthon kéne lennie és ami a legjobban aggaszt, az az, hogy tudom, a titkárnője teljesen rá van szállva. Biztos vagyok benne, hogy ezért késik. Mert az a cafka ezer százalék, hogy rámászott.

S gyanúm be is igazolódott, amikor egy ismeretlen sállal a nyakában lépett be a lakásba, mikor kint egyáltalán nem volt hideg. Minden idegszálam megfeszült, hogy ne rontsak rá és tépjem ki a nyakából a puha anyagot, amit tudtam jól, hogy miért vett fel.

A vacsora részemről csendesen telt, unottan hallgattam, ahogy felhőtlen kedvvel csacsog a napjáról. Rá sem hederítve piszkálgattam a tányéromon az ételt, s egyre jobban bosszantott, hogy még a benti melegben is garbós pulcsit visel.

- Talán megfáztál? - Kérdeztem kissé felvont szemöldökkel, enyhe gúnnyal a hangomban. Megszeppenve rázta meg a fejét, majd apróra húzva magát, teljes némaságban fogyasztotta el az előtte lévő táplálékot.

Nem voltunk sohasem szégyenlősek, ezért megszokott dolog volt nálunk, hogy bementünk a másikhoz a fürdőbe, vagy akár együtt is zuhanyoztunk.

Éppen a napi mocskot mosta le magáról, mikor váratlanul kirántottam az ajtót és rá sem nézve, nagy léptekkel teremtem a mosógép előtt. Elkezdtem belepakolni a szennyest, s akaratom ellenére is megláttam egy piros foltot az ingén. Próbáltam nem törődni vele, de a kelleténél hangosabban csaptam le a tisztítógép tetejét. Mögé sétáltam, mert időközben végzett a tisztálkodással, s válla felett átpillantva kémleltem a lila foltokkal díszített kulcscsontját.

Szó nélkül vonultam el aludni, ő pedig úgy bújt be mellém, mintha mi sem történt volna, mégis éreztem, hogy nincs rendben. Megköszörülte torkát, aztán halkan kezdett bele a magyarázkodásba. Össze-vissza dadogott, sokszor lesütötte a pilláit, amit az olvasólámpa fényének köszönhetően láttam. Türelmetlenül toltam fel minden egyes alkalommal a szemüvegem, amikor az lecsúszott az orromról. Érdeklődést színlelve hallgattam, majd mikor úgy éreztem, hogy végzett, összecsaptam a könyvem, ami vastagsága miatt nagyot csattant, ezzel megijesztve őt. Aprót ugrott a hangra, majd félve pillantott rám. Elfordultam tőle és lekapcsolva a lámpát, még jó éjszakát sem kívántam. Az álom már majdnem magával rántott gyönyörű mezeire, mikor hirtelen felindulásból felé fordultam, de innentől teljesen sötét...

Nem voltam vele durva, nem ütöttem meg, még csak nem is kiabáltam. Egész végig nyugodt, visszafogott hangnemben beszéltem vele. Miután elhagyta a házat egy táskányi ruhával - mert késő este már nem fogom engedni, hogy bőrönddel cipekedjen - és a küszöbről még visszapillantott rám, könnyeivel küzdve, hogy elmondja még egyszer, hogy hogyan is történt. De én nem hittem neki, és ez óriási hiba volt.

Frusztráltan feküdtem vissza az ágyba, s egy ideig sehogy sem jött álom a szememre, amikor pedig elaludtam volna, hatalmas szirénázás vágta ketté az éjszaka csendjét. Próbálva nem törődni a zavaró tényezővel, a fejemre húztam a párnám és vártam, hogy elaludjak.

Tipikus lelkiismeret furdalást keltő álomban volt részem, ami csupán annyiról szólt, hogy a valóságban nemrég szirénázó mentőautó azért a férfiért jött, akit én tiszta szívemből szerettem, de ő megcsalt engem, s ezért kitettem őt. Nyilván el fogom majd ennyiért hajtani a háztól... Hát hülye azért nem vagyok.

Hirtelen riadtam fel, majdnem kiestem az ágyból a lendülettől és idegesen túrtam hátra a homlokomra tapadó, nedves tincseket. Oldalra pillantva, megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy édesen alszik mellettem. Lassan hajoltam nyakához, mire ő álmosakat pislogva rám mosolygott. Szólásra nyitotta a száját, de megelőztem. Gyengéd csókba hívva hallgattattam el, amit az elején viszonzott, de lelkesedése alábbhagyott.

- Nem kell elmondanod még egyszer, hiszek neked! - Óvatosan füle mögé simítottam egy tincset, mire ő keserűen elmosolyodott.

- Már édes mindegy, hiszen késő... - Hangja ridegen csengett, mintha tőrt forgattak volna a szívemben, vagy a lelkem egy részét szakították volna ki.

- Tudtad, hogy álmodban beszélsz? - Tette fel kacagva a kérdést, s idézni kezdte, hogy miket hadováltam össze, amíg nem voltam ébren. Majdnem ugyanazt mondta vissza, amit álmodtam, azzal a különbséggel, hogy az övé sokkal durvábban hangzott és pár káromkodással is meg volt tarkítva.

- Rám parancsoltál, hogy menjek el... - Lassan állt fel, s könnyed léptekkel libbent az ablak elé. A besütő holdfény úgy világította meg, mintha egy szellem lenne. Hitetlenkedve néztem rá, majd megráztam a fejem és nagyot sóhajtottam.

- Ha kértem - megköszörültem a torkom -, akarom mondani, parancsoltam ilyet... Azt nagyon sajnálom! De a lényeg, hogy itt vagy és nem mentél el! - Mellé léptem, s magamhoz vontam. Furcsa volt testét érinteni, kellemetlen bizsergés járta át a testem és olyan hideg volt minden porcikája.

- Nem, nem maradtam. Hallgattam rád, s elmentem. Annyira bántott a tudat, hogy nem hiszel nekem és nem bízol bennem, hogy a könnyektől semmit sem láttam... - Egy pillanatra elnémult. - Én az igazat mondtam mindvégig! - Hangja most megvető volt, mintsem rideg. Ismét vázolta nekem a történetet, amit magam elé képzelve megvilágosodtam. Attól, hogy az a cafka rámászott, ő nem viszonozta, és a piros folt... A nő vére, mert arcon csapta és felrepedt az ajka, amikor az szemérmetlenül kezdte kiszívni kulcscsontja mentén a bőrt.

- De ha elmentél, akkor hogyhogy itt állsz most? - Kérdeztem értetlenül, mire ő keserédes mosollyal az ajkain fordult felém, és felvilágosított, hogy amit hallottam, fülsüketítő szirénázást, az az ő életéért szólt. De késő volt már...

- A szívedben élő emlékek apró játéka, az elméd csalfa szüleménye vagyok... Halott vagyok, s amit most látsz, az már csak illúzió...